Szeretettel köszöntünk a GAMMA GT Szenvedélybetegek Mélykúti Önsegítő Csoportjának honlapján

ÉLETEMMEL - ÉLETEDÉRT!
Adatvédelmi nyilatkozat
Bemutatkozás
Elérhetőség
Imformációk, hírek
Lelki napok
Támogatóink
Társszervezetek, kapcsolatok
Igyunk-e az egészségünkre?
Az alkoholbeteg útja
Mindennapi rombolás
Kiút a mélységből
Társult betegségek
Fiatalok és az alkohol
Nők és férfiak
Függőség
"Társfüggők"
Galéria
Kreatív Műhely
Keresztút
Tanuságtételek
Gondolatok
Imák
Gondolatébresztő
Nekünk írták
Újabb imák
Alkohol teszt
Rózsafűzér








Ezen az oldalon olvasható tanúságtételeket a Halász Endre és munkatársai által összeállított

Neked is sikerül!

című könyvből vettük.

Kiadta a Szent Gellért Kiadó és Nyomda Budapesten 1999-ben





Halász Endre atya. "Bandi bácsi"
(1915 - 2001)
A Katolikus Alkoholistamentő Szolgálat alapítója


Üzenet

Tizenöt esztendőn keresztül voltam az alkohol rabja. (Minél távolabb kerülök attól az időszaktól, annál hosszabbnak tűnik az az idő.)
Felsorolhatnék ezer okot is, hogy miért ittam, hogy mikor, hogyan és miért történt minden, de ma már nem fontos, s talán egyik magyarázatom sem lenne igaz. Emberek milliói élik át életük során a hasonló helyzeteket és mégsem válnak alkoholistává. Ugyanakkor milliók jutnak arra a sorsra, amire én is jutottam, s válnak egy iszonyú szenvedély rabjává.
Annyit mégis el kell mondanom, hogy velem az volt a baj, hogy magányos voltam, bár házasságban éltem, családi védelemben, ahol boldognak kellett volna lennem. Ám én belülről voltam magányos... olyan volt ez, mint amikor azt látja az ember, hogy a Nap mindenkire süt, csak éppen őrá nem.
Nem találtam a helyem sehol a világban - hát ittam, hogy ne kelljen éreznem, látnom, hallanom.
Szenvedélybeteg lettem "húsz szemmel, hatszáz füllel", szóval szélsőségesen kifinomult érzékszervekkel, aki nem tud védekezni, s feldolgozni sem képes a rengeteg rossz tapasztalatot, s a borzasztó az, hogy a pozitív hatásokat sem.
Hát ittam és megint ittam... és nem tudom mikor és hol történt, de elszakadt a fonal, aminek segítségével visszajuthattam volna, s már nem tudtam merre van a visszaút.
Ittam, hogy ne is lássam hova jutottam.
- Igyál! - súgta parancsolóan egy gonosz valaki bennem, s hogy ne halljam őt: ittam.
Csak ez éltetett
Elittam mindent és mindenkit magam körül.
A családom, a barátaim, hiába próbáltak kihúzni a gödörből, ami egyre mélyült...
Kórházak, zárt osztályok betege lettem: orvosok, pszichiáterek álltak mögöttem hosszú évek során.
S amikor nem tudtam már sem az alkohollal, sem pedig nélküle élni: meg akartam halni.
Mindez öt esztendővel ezelőtt történt.
Akkor indultam visszafelé azon az úton, amelynek Ariadné-fonala hajdanán elszakadt a kezemben.
Éreztem, hogy egyedül elveszítem a harcot, ezért segítséget kértem: a szabadult alkoholisták önsegítő csoportjához fordultam, olyan férfiakhoz és nőkhöz, akik maguk is az alkohol rabjai voltak, de megszabadultak... Tőlük kaptam kérdéseimre választ, ők nyújtottak nekem segítő kezet és megtanítottak arra, hogy nekem kell megváltoznom ahelyett, hogy a világot akarnám megváltoztatni magam körül.
Az ajándék, amit kaptam, a józanság csodája volt. A varázsige: Nem kell inni!
Az Út gyötrelmes és nehéz volt, s mégis csodaszép, pompás világok tárultak fel előttem, ahol nekem is lett helyem, ahol énrám is süt a Nap.
Te, aki most olvasod az én üzenetemet, ne hidd, hogy egyedül vagy, ne hidd, hogy nincs visszaút számodra.
Te kellesz hozzá, a Te megtépázott tested és lelked, s a Belőled fakadó akarat: "Nem akarok inni többé!"
Ha eddig eljutottál, keress meg minket, mi megszabadultunk, mi elfogadunk Téged és segítünk.
Hidd el, a lélek erősebb, mint a test!














Kereszt a pecsétgyűrűn






Kétszeresen is érintett vagyok. Hét évig állami gondozott voltam. Ez egész életemre rányomta a bélyegét. Normális életet élni, boldog, kiegyensúlyozott felnőtté válni nem tanultam meg. De megtanultam helyette csavarogni, dohányozni és inni.
Korán, szinte gyerekfejjel megnősültem. Családot akartam boldogságot keresve, de csak a munkát, és az italt találtam. A gyökereim hiányoztak. Két gyermekem született. Sokat dolgoztam, mégis nélkülöztünk, és egyre többet ittam. Kb. húsz éven keresztül. Kerestem mindenféle megoldást. Kórházakat, beültetést ötször, semmi kiutat nem találtam.
Egyszer egy barátom elhívott olyan emberek közé, akik alkoholisták ugyan, de józanul élnek. Mégsem ez lett az én közösségem. Hiányzott valami. Ma már tudom, hogy a hit, az én hitem. Isten felé vágyódásom elvezetett a Katolikus Alkoholistamentő Szolgálathoz, a Betániába, ahol barátokra, segítőkre találtam. Itt kaptam hitet.
Felajánlottam Istennek a méregpoharat.
Még ittas koromban kaptam meghívást, hogy olyan embereket, amilyen én most vagyok, fogok segíteni...
A lelki fordulatot 1991 - ben, a Magyarországon megrendezett Taizé-i találkozó hozta meg. A kereszténység ekkor lépett be sorsdöntő hatalomként az életembe. Egy karizmatikus misére mentünk. Ittam, és úgy vánszorogtam a harmadik padhoz. A Távközléstechnikánál utcai munkán robotoltam, vonalszekrények kiépítésén. A szentmisén, az egyórás, , mintegy szakrális előadás résztvevőjeként azon filozofáltam, mi közöm mindehhez? Egyedül vagyok, menthetetlen pasi, akivel már a családja is alig áll szóba. Néztem a "más-arcúaknak" nevezett keresztényeket. Szerettem volna az ő tisztességes táborukba átkerülni. A szemükben ott volt az öröm, ettől váltak más-arcúakká. A beszéd, mintha nekem szólt volna. Nem az alkoholizmusról szólt, hanem a bűnösségről. Egy és ugyanaz. Itt kezdődött a hitbeli utam. Hittanra iratkoztam be. Három évig tanultam a mostani feleségemmel.
A végleges letisztulás 1994-ben következett be. Megbeszéltük a kórházból kikerülő betegek védelmét, önsegítő csoport formájában.
Bekerültem a más-arcúak, a szentségek erősségével élő, józan keresztények közösségébe, kezemen itt a kereszttel ékes, arany pecsétgyűrű.
A Gyűrűnek történet van. Negyvenévesen, kórházból ki-be életemben az is gyötört, hogy nem vittem semmire. Húsz évi házasságom alatt még egy arany gyűrűre sem telt. Régi, gyermekkori vágyam is teljesítetlen maradt.
Voltam kohász, pincér, segédmunkás, sómart-kezű vagonkirakó. Lyukas cipőben Csepel kocsmáit járó, kis keresetét elivó, notórius kölcsönkéregető, rossz apa. Amikor új feleségemet elvettem, gyűrűt kerestem nászajándékba.
Nem kell ruha, nem kell cipő, csak a Jézussal eljegyző, drága arany pecsétgyűrű. Gyógyítást ígért a kereszt, nem sellő van a pecsétgyűrűn.









Egy mostani napomat nem adnám oda "egész fiatalságomért"!








Hat és fél évvel a szabadulásom után már azt hiszem, hogy az új életnek a magasföldszintjén járok, és végtelen emeletek vannak előttem, amiket még meg fogok járni ahhoz, hogy igazán emberként élhessek, hogy úgy érezhessem: Isten-teremtette ember vagyok. Erről az Isten-teremtette emberségemről 40 évig talán nem is gondolkoztam, jóllehet - kisgyermekkoromtól szeretethiányban szenvedve - mindig vágytam valamit. Nem tudtam, hogy mi az. Felnőttkoromban már akkumulátornak neveztem el. Valami akkumulátor kellene, mert nagyon rossz nekem így.
Bár fiatal voltam, szép, és megvolt mindenem, mégis boldogtalan voltam. Mindenféle kapcsolatokat kerestem: baráti, szerelmi kapcsolatokat, és nem elégített ki semmi. Egyre inkább az elégedetlenség hatalmasodott el rajtam. Nem vettem észre akkor, hogy ez valami rossz útra fog vinni. És amikor már a baráti összejöveteleken állandó ivászatok voltak, egyszer csak azt vettem észre, hogy én többet iszom, mint mindenki. Hogy nekem nagyon fontos lett az, hogy minél előbb "megnyaljam" a magamét, s akkor mindenfajta társaságban okos, szellemes voltam, jópofa, a társaság kedvence, középpontja. És ezzel együtt egyre boldogtalanabb. Tehát úgy csúsztam bele az ivászatba, hogy nem hittem el, hogy ez már probléma. Ezután már semmi sem okozott örömet, az sem, hogy ittam. Nem felejtettem el gondjaimat, hanem ezek egyre jobban elhatalmasodtak rajtam. Mindig többet kellett innom, és már nem voltam a társaság központja, nem voltam a csinos, a jópofa, hanem bizony-bizony azt vettem észre, hogy kizártam magamat. Eljártam ugyan azokba a társaságokba, meg eljöttek hozzám is, de nagyon rövid idő alatt megittam azt, amit meg akartam inni s azután már csak magamba roskadtam és szomorú voltam. Sajnáltam magamat, sirattam magamat, hogy milyen szerencsétlen vagyok.
Szépen tönkrement a házasságom, nem jutottam igazán egzisztenciálisan sem sehová. elváltam. Akkor azután kezdődött a még mélyebbre való merülés. Bárki bármit mondott - ezt ma már világosan látom - , agy meghallottam vagy nem. De hogy nem érdekelt, azt tudom. Hiába akartak jót nekem a barátaim, a családom, a gyerekeim - nem hittem el. Sem azt, hogy jót akarnak, sem azt, hogy az valóra váltható, hanem csak inni akartam, mert nem tudtam élni. És ez az ismétlődő ivászati periódus egyre rosszabb fizikai és lelki állapotba sodort, amelyben már nem válogattam a társaságomat sem. Réges-régen nem voltam az, aki elkezdte ezt az utat. És hiába vágyódtam a szebbre, meg a jóra, számomra ez már lehetetlennek tűnt. Nem is hittem el, hogy valaha én más életet fogok élni. Nem hittem el, hogy valaha ez meg fog változni. Én leírtam magamat és csak meghalni akartam.
Dehát ez nem így alakult. Addig még rengeteg minden rosszat, hitványságot, alávaló dolgot meg kell élni az embernek, olyant, amit ő művel, meg amit ővele művelnek, amíg eljut arra a pontra, hogy vállal egy kórházi kezelést. Akkor már nem sok választásom volt: se élni, se meghalni nem tudtam. Bementem a kórházba azzal az elszántsággal, hogy én nem iszom többet. Elég volt. Befejeztem. Egy évig sikerült ezt ez állapotot megtartanom, majd egy csalódás újabb vodkamámorba döntött, annyira, hogy teljesen ott voltam megint, hogy az ivás nélküli egy év teljesen "elszállt". Néhány hónap múlva, másodszor is abban az évben, ismételten visszaestem, de akkor már semmit sem tartottam tiszteletben. Másnak a pénzét elittam, nem is keveset. És akkor történt az meg velem, hogy úgy éreztem: ez volt az utolsó dobásom. Akkor este, az utolsó két decis pálinkámat rakosgatva a mosogatótálca alá, arra gondoltam, hogy most vége van. Valaminek történnie kell, mert már mindent eljátszottam. Nem akartam élni. (Előzőleg voltak öngyilkossági kísérleteim, amikor gyógyszert vettem be itallal, de volt, amikor csak két altatót vettem be, mert nem tudtam se éjjel, se nappal ital nélkül lenni, és szegény gyerekeim azt hitték, hogy megmérgeztem magam. Kihívták a mentőket. Megint elvittek... aztán eltörtem a lábamat, és még többet ittam. Minden arra vitt, hogy az összes balszerencse és kudarc után csak az ital marad.)
Azon az estén, amikor rádöbbentem, hogy az utolsó lehetőségemet is elittam ( mert az a pénz volt az utolsó lehetőségem, ami a másé volt), nagyon kétségbe estem. Zokogtam és zokogtam, de nem voltam berúgva, csak egy hete már ittam. Elkezdtem imádkozni azokat az imákat, amiket tudtam, amik valamikor rajtam ragadtak. Elkezdtem könyörögni a Jóistennek, hogy nem bírom már tovább! Én már mindent megpróbáltam - persze minden rosszat - , és nem sikerült kimásznom, csak még rosszabba keveredtem, most Ő segítsen rajtam. Történjen valami, megadom magam. S valamikor, órák múlva álomba sírtam és imádkoztam magamat. Az utolsó gondolatom az volt, hogy holnap vasárnap van. Hogyha én holnap reggel föl tudok ébredni úgy, hogy nem vagyok olyan rosszul, hogy föl kelljen azt a két deci vodkát bontanom, akkor nem fogok többet inni, csak az Isten most segítsen! - Amikor hajnalban fölébredtem, nem mertem megmozdulni az ágyon, mert olyankor nagyon rosszul szoktam lenni: remeg a hajam szála, verejtékes a homlokom, és nem merek megmozdulni. Ha felültem az ágyon, olyan volt, mint aki a halálos ágyán ébred. Most felültem, gyenge voltam, mint a haldokló, de nem voltam olyan rosszul, mint máskor. Aztán kilógattam a lábamat, és fel tudtam állni. Elindultam a pálinkás üveg felé. Amikor odáig értem, akkor belém vágott a felismerés, hogy: NEKED AZT NEM KELL KIBONTANOD! Te nem vagy rosszul! - És nem bontottam ki az üveget soha!
Lavórban melegítettem vizet, megmosakodtam szép lassan, óvatosan, mert nem akartam elhinni, hogy nem vagyok rosszul. És éreztem, hogy nincs semmi baj. Próbáltam végiggondolni, hogy mi történt? És kértem a Jóistent, hogy segítsen, és segített! Felöltöztem és átballagtam a templomba. Megálltam az ajtóba, és nem mentem be, mert éreztem, hogy én nekem itt még nincs helyem. Valami azt súgta: menj beljebb, de én nem mentem. Megfordulta, hazaballagtam, de nem ittam. Azon a sorsdöntő éjszakán tudtam, hogy most fordult meg az életem. És akkor újjászülettem, elindult az új élet, amire való tanulás, az előrehaladás még ma is tart, és remélem még tart sokáig.
Nagyon-nagyon sok olyan dolog történt addig, amit jóvá kell tennem. Megpróbálom jóvátenni az édesanyám, a testvéreim, a gyerekeim, a barátaim felé. Ki merem ma mondani, hogy: bocsássatok meg nekem! És a csodálatos az, hogy nem is haragszanak, hogy megbocsátottak már sokkal régebben. És azt az érzést, ami ma eltölt, azt semmiért nem adnám oda. Azok az évek, amiket azóta élek, nem hasonlíthatók semmihez. Azt hiszem, valahol a Mennyország lépcsőjén vagyok már. Nem azért, mert olyan jó vagyok, hanem mert a Jóisten olyan jó, hogy odaengedett engem! Megmutatta nekem, hogy lehet boldogan élni, de csak Ővele. Hogy semmi más nem ér semmit, hogy semmi föl nem ér azzal a szeretettel, amit én azóta kaptam, és Őáltala megpróbálok adni másoknak, azoknak, akik még nagyon nehezen hiszik el, hogy lehet józanul és boldogan élni.
Az anyagi oldala ennek, az csak egy dolog. Az hogy megtaláltam 45 évesen az életem párját, hogy minden, ami addig volt: szerelem, mindenféle kapcsolat, nullává törpült azóta, amióta ő is a hit útját járja, és együtt tudunk szeretni. Ezt is most kellett megtanulnom, hogy mit jelent a házastársi szeretet és egyáltalán a szeretet maga, ami addig csak egy szó volt. Mindenféle szép érzelem, amire azt mondtuk, hogy szeretet.Most már tudom, hogy az mind semmi volt. Bár voltak szép éveim, de ma egy napomat nem adnám oda semmiért, az egész fiatalságomért, s az egész, múltban történt semmi jóért. csak hálát tudok adni Istennek mindennap azért, hogy ilyen barátaim vannak, akik tudom, hogy szeretnek, akik mellett nekem nem kell innom, akik nem is biztatnak arra, nem csábítanak és nem is néznek le amiatt, hogy nem iszom velük. Hogy megtaláltam azokat az embereket, akik igazán barátaim, és akik most is körülöttem vannak.








Visszaesés nyolc száraz év után






1985-ben az Új Ember katolikus újságban megjelent egy cikk, hogy alkoholbetegeket gyógyító lelkigyakorlat indul. Mivel mi gyakorló keresztény család vagyunk, megbeszéltük, hogy én, az akkor 46 éves családfő, részt vennék e lelkigyakorlaton. Az alkohollal voltak problémáim, és úgy éreztem, segítségre van szükségem, hogy abba tudjam hagyni az ivást.
Elmentem hát, és részt vettem az első lelkigyakorlaton. Találkoztam sok elesett, alkoholista emberrel. Volt aki az alkohol miatt lett munkanélküli, elvált, hontalan. Akkor úgy éreztem, hogy én ezek fölött állok: van feleségem, gyerekem, házam, autóm. Igaz, néha jól leiszom magam. Na, csak menjek haza, jól letolom az asszonyt, hová küldött és beszélt rá, hogy menjek el.!
Az ott elvégzett lelkigyakorlat jó hatással volt rám. A vége felé sokat beszélgettünk, és barátság szövődött sok személlyel. Hazatérve elmesélgettem, mi történt a lelkigyakorlaton. Egy ideig nem is ittam, mint egy akkumulátor fel voltam töltve jó erővel, s így ellen tudtam állni az alkoholnak. Visszaeséseim később voltak pár hónapig, fél év, 400 napnyi idő után. Azután újabb lelkigyakorlat, újabb felkapaszkodás. Mindig akkor mentem lelkigyakorlatra, amikor újra az ital hatása alá kerültem, és ebből az állapotból menekülni próbáltam. A legutolsó lelkigyakorlat után, 1988-tól 1996-ig, nyolc évig nem ittam egy csepp alkoholt sem.
Nem voltam sikeres ember. Munkanélküli lettem. Nem jutalmazza senki és semmi a józan életemet, ez bántott. Később részeges emberek között voltam munkavezető, de ellenálltam száz kísértésnek. Az ördög még éjszaka, álmomban is megkísértet, de reggel felébredve realizáltam, hogy milyen jó józanul gondolkozni és élni.
Minden ok nélkül nyúltam most újra pohárhoz. Az ördög mindig támad, és csak Istenbe vetett hittel lehet legyőzni.
Én sokszor Isten nélkül is erősnek éreztem már magam, és ezért estem vissza. - Egy részeges emberrel dolgoztam egy tanyán, ahol a pincébe hordószámra állt a bor. A munkatárs le-lejárt egy pohár borra. Lekísértem a pincébe, eleinte csak néztem, hogy ő iszik. A harmadik nap után én is ittam egy pohárral. Az első után jött a második és a többi...
Az újabb lelkigyakorlat után, most szeptember 1-jén lesz egy éve, hogy nem iszom. Most kapom vissza a jogosítványomat, és újra vezethetem a saját, rám váró autómat.
Az isteni áldás már érezhető egy év alatt is. A megújulást, feltöltődést lelkigyakorlattal kell megerősíteni. Ne csak a baj után térjünk vissza az isteni segítséghez! Állandóan imádkozzunk, és kérjük Isten segítségét másoknak is.








"Ne nézd, milyen piros színben játszik a bor: azt se nézd, hogyan csillog a serlegben, hiszen olyan könnyen megissza az ember, végül aztán megmar, akárcsak a kígyó, és mérget fecskendez, úgy, mint a vipera."
Péld 23, 31-32





Hozzászólás, vélemény.

E-mail cím:

Üzenet:

Elfogadom az adatvédelmi nyilatkozatot


Honlapkészítés